Miért olyan nehéz pót-szülőnek Lenni?

"Mostohaszülőség": majdnem olyan, mint vérszerinti szülőnek lenni, csak sokkal-sokkal nehezebb... A támogatás töredékét kapod és a nehéz helyzetek folyton téged találnak meg. Amikor pót-szülő lettem még rózsaszínben láttam a világot, arról álmodoztam, hogy minden könnyen megy majd: a párom mellettem áll mindig és közösen hozzuk meg a szülői döntéseket, a gyerekek szeretni fognak, mert kedves vagyok velük és segítőkész, a vérszerinti anyukájuk majd örül, hogy olyan valaki van a gyerekei mellett, aki jószándéktól vezérelve teljesmértékben gondjukat viseli, amíg az édesapjukkal vannak. És persze mindenki felismeri és elismeri azt a rengeteg energiát, amit a családunkba teszek és azokat az értékeket, amivel hozzájárulok a családdá válásunkhoz. Hát, persze, hogy nem így lett! :)

Természetesen ez sokkal nagyobb kihívás, elköteleződés és milliószor bonyolultabb feladat volt, mint ahogy elképzeltem. Sokszor volt bűntudatom, amiatt ahogy a pót-gyerekeim irányában éreztem; a hétköznapokban egyáltalán nem olyanok voltak, mint amilyeneknek képzeltem őket. Velük kapcsolatban az elején nem működött a józan eszem, sem pedig a megérzéseim. Azt vártam Tőlük, hogy ők is ugyanolyan lelkesen vegyenek részt a MI családunk építésében, érezzék magukat otthon nálunk, mint ahogy én azt elképzeltem.

A "mostohaszülőség" nem egy természetes állapot; az emberi társadalmon kívül nincs olyan, ahol egy második anyai vagy apai szereplő is megjelenik az utódok gondozásában, ahol már vannak szülők. A megosztott gondoskodást és a "mostoha-szülő"-i szerepet az ember alkotta. Ezért is nehéz ezt megtanulni és eligazodni ebben a példátlan dinamikában.

Az igazi kihívás a "mostoha-szülőség"-ben az, hogy az újonnan csatlakozó félre hatalmas nyomás nehezedik, hogy megpróbálja magát természetes módon beilleszteni a családba és annak teljes jogú tagjaként létezhessen. A kívülállóknak mind van véleménye arról, hogy hogyan kéne, hogy érezzük magunkat, hogyan viselkedjünk, milyen szerepet vegyünk fel és mennyire legyünk részesei a pót-gyermekek nevelésének. Mindezt anélkül, hogy a kívülállók bármelyike átélte volna ezeket a mindennapos küzdelmeket. A pót-szülők mindig megítélésre kerülnek, hogy nem szeretik ugyanannyira az új párjuk gyerekeit, mint a sajátjaikat. Ami valljuk be igen életszerűtlen - főképp az első időkben -, amikor olyan gyerekekkel kell helytállnod, akiket eddig nem is ismertél. Sok esetben olyan felek kerülnek "pót" szerepbe, akiknek nincsen gyermeke még és nem is éltek anyai vagy apai szerepben addig. A sok elvárás, külső nyomás és saját magunk által alkotott képnek való megfelelési kényszer nagyon megnehezíti az életünket!

Én akkor lazultam bele a mi családi dinamikánkba, mikor elengedtem minden elvárást a gyerekek felé, saját magammal szemben és félre tudtam tenni azokat a nyomasztó dolgokat, amiket (szerintem) a társadalom elvárt tőlem. Ez olyan felszabadító érzés volt, mintha egy mázsás hátizsákot tettem volna le. Úgy döntöttem, hogy önmagam leszek és elvárások nélkül viszonyulok a férjem gyermekeihez, megengedem nekik, hogy ők is olyanok legyenek, amilyenek. Itt történt nálunk minőségi változás a gyerekekkel való kapcsolatomban, már nem akartam nevelni őket, nem akartam anyai szeretetet adni neki, egyszerűen csak arra törekedtem, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában. Erre csodamód a gyerekek is hamarosan reagáltak és már nem volt nehéz ellazulni egymás társaságában. Megérezték, hogy én a saját személyiségemmel, gondolataimmal és cselekedeteimmel hozzáteszek az ő életükhöz és megengedem nekik, hogy akkor és úgy kapcsolódjunk egymáshoz, ahogy nekik erre igényük van. Már nem nevelni akartam őket, mert ez az édesanyjuk és édesapjuk feladata. Egyszerűen csak egyfajta kíváncsiság volt bennem irányukba, meg szerettem volna ismerni őket úgy igazán, hogy milyenek is ők valójában.

Ennek az elengedésnek, megengedésnek és kíváncsiságnak köszönhetően most már ott tartunk, hogy nagyon megszerettem őket és úgy érzem, hogy az ő irányukból is ez kölcsönös. Jól esik, hogy elfogadtak, kérdések és elvárások nélkül elmesélnek nekem rengeteg dolgot, kíváncsiak a véleményemre és úgy érzik van még egy felnőtt, akire bármikor számíthatnak.

Ezért kérlek benneteket, akik pót-szülői szerepbe kerültetek, hogy ne akarjatok mindenáron megfelelni valaminek - ami egyébként általában csak a Ti fejetekben létezik - és ne adjátok fel saját magatokat! Csodás részei lehettek így is az "ajándék gyermekeitek" életének! Kitartást és sok erőt az elfogadáshoz, változáshoz! Ha támogatásra van szükségetek, keressetek bátran, én pontosan átérzem, megértem min is mentek keresztül! :)